A napokban minden hazai tankerület és szakképzési centrum vezetője megkapta kiadónk tájékoztató füzetét, amellyel összefoglaltuk az Alma mater – Kiváló középiskolák Magyarországon című tervezett könyvünkkel kapcsolatos ismereteket. Örömmel jelentjük olvasóinknak, hogy több helyről szinte postafordultával kaptunk együttműködésre utaló visszajelzést.
A könyv előszava:
Pedagógusnak lenni
Amikor erre a könyvre készülve egyeztető megbeszélésen vettem részt az egyik főhatóságnál, a partnerem közbekérdezett: „végül is kinek írják ezt a kiadványt?” Gyorsan rávágtam, hogy a pedagógusoknak. A fiatalember eltűnődött, aztán így kommentált: „Remek. Nekik úgy sem szoktak könyvet írni.”
És igaza volt. Tankönyv, oktatási segédanyag, beiskolázási ismertető van bőven a piacon, de olyan munka, amelyből ötletet, gondolatot, erőt lehet meríteni, amely úgy segít benézni az iskola falai mögé, hogy a lelkületet is látni, láttatni akarja, nos, ilyen kevés születik.
Édesanyám és édesapám tanárok voltak, a bátyám is, sajnos már nem élnek. Anyám ikertestvére, a keresztanyám valószínűleg a világ legjobb tanítónője volt. Nemrég benéztem hozzá, a környék neves kályhásmestere, a hatvanas éveiben járó egykori tanítványa ült nála, és bizonygatta, hogy az osztályban az összes fiú szerelmes volt a tanító nénibe, aki most, nyolcvannégy évesen is nagyon szép, de mind közül ő volt a legszerelmesebb. Közelről láttam, hogyan rajongták körbe édesanyámat a diákjai, s hogy milyen tisztelet övezte apámat. Igazi példaképek voltak, s mivel egész életükben kis közösségekben, előbb tanyán, majd egy faluban szolgáltak, világító lámpásai voltak a környezetüknek.
Ez utóbbit szó szerint is kellett érteni egy időben, mivel a határszéli, tanyai iskolában, ahová a bátyámmal születtünk, nem volt villany, és a téli délutáni órákon a szürkületben petróleumlámpa fényénél olvastak. Nem volt óvoda a környéken, olyan sem, aki vigyázott volna rám, így én 1964-ben, négyévesen ott ültem édesanyám óráin az utolsó padban, és egy életre magamba szívtam az oktatásügy levegőjét, amiben mindig ünnepi magaslatokban keveredett a cserépkályha, a petróleum, a mártogatós tinta és az olajos padló illata.
Apámék heten voltak testvérek, rajta kívül az egyik nővére lett tanár, akinek a férje iskolaigazgató volt egy baranyai kis sváb faluban, két lányuk pedig követte őket a szakmában. Az iskolaszolga itt, a kisemmizett egykori apáca apám másik nővére volt. A fiútestvérek között volt katolikus pap is, ő Németországban tanított egy gimnáziumban. Apám kereskedő bátyjának két unokája is tanár lett, az itt felsoroltak szinte kizárólag matematikát tanítottak, tanítanak, bár édesapám utóbb, igazgató-helyettesként már csak fizikát oktatott.
Én odahaza, s immár a falusi, parkettás, központi fűtéses iskoláról beszélek, azt láttam, hogy anyám Kincskeresőt terjeszt, irodalmi színpadot szervez, szép magyar beszéd versenyre készít fel a nagyszobában, levelez az addigra már pedagógussá lett egykori tanítványaival, dolgozatot javít, készül az órájára, hangosan szaval és olvasnivalót ajánl nekem a könyvespolcról. Édesapám megvárta, míg elcsendesül az iskola és a szolgálati lakásból átsétált a fizikaszertárba, hogy legyakorolja a másnapra rendelt kísérletet. Minden év minden órája előtt megcsinálta német precizitással.
Az asztalunknál csak az iskola volt a téma. A nehéz sorsú gyerek, aki támogatásra szorul, és a kiemelkedő tehetség, akinek szárnyakat kell adni. Ördögh Nóra a mi lakásunkban, anyámmal gyakorolva tanult szépen beszélni.
Volt egy családtörténészünk, aki harminc évvel ezelőtt kimutatta, hogy ötvenhat pedagógust adtunk a hazának. Azóta nőtt ez a szám. Én is középiskolai tanár volnék, de csak volnék, mert magához vonzott a redakció mágnese.
Azt szeretném csak elmondani, hogy számos motivációm van erre a könyvre és erre a megközelítésre. Szomorúan látom, hogy az iskoláról a médiában jóformán csak a havária hírek jelennek meg, holott sok nagyon jó tantestület számos kiváló igazgató irányításával műveli nap nap után a csodát. Egyre jobb műszaki feltételek mellett és egyre nehezebb társadalmi közegben. Ugyanakkor a jó pedagógus szeret tájékozódni arról, hogy mit hogyan tesznek másik, távolabbi iskolákban a kollégák. Nem erről szólnak a módszertani könyvek és a továbbképzések, mert azokból a szakmai profizmus árad, a tanárnak viszont lelki támaszra, megerősítésre, mintára, ihletre is szüksége van.
Ezért készítettük ezt a könyvet. És az olvasó engedelmével ajánlom is szüleim emlékének, ajánlom drága keresztanyámnak és pedagógus feleségemnek, aki egyike a legigazibb tanárnéniknek. Hajnalban indul, késődélután ér haza, este dolgozatot javít, matematikai feladatokat gyárt gyufából és színes kartonokból, mezeket mos, majd hajtogat a másnapi Bozsik-tornára, az iskolája életéről készített fotóit rendezi, és osztályfőnökként telefonon beszélget a szülőkkel.
Dlusztus Imre