Elkészült a Vizeink és halaink című könyv projektjét bemutató külön nyomtatvány, amellyel bemutatjuk potenciális partnereinknek, hogy milyen motivációk vezették kiadónkat a kötet elkészítésére.
Érveink:
A mi aranyunk a víz
Bolygónk felszínének közel hetven százalékát átlagosan egy kilométer mélységben víz borítja. Ehhez a hatalmas vízfelülethez adódnak a légkörben és a földkéreg alatt előforduló vízkészletek. Objektív körülmények és az ember önpusztító hajlama miatt az élet fenntartásához nélkülözhetetlen édesvíz készletek a Föld számos területén nem elegendőek az élet normális fenntartásához, minőségüket pedig egyre több káros folyamat veszélyezteti. Ilyen hatás a vízbázisok túlzott használata és a vizek elszennyeződése.
Az emberi létezés számos paradoxona közül kiemelkedik a ma még nem eléggé tudatosult tény, hogy míg a 20. század legfontosabb nyersanyaga a kőolaj volt, addig a 21. században valószínűleg a víz lesz a legkeresettebb természeti kincs. Évszázadunk végére az ivóvíz drágább lehet az aranynál.
A Föld vízkészletének 97 százaléka emberi, állati fogyasztásra és növénytermesztésre alkalmatlan sósvíz. A mindössze 3 százaléknyi édesvíz kétharmada viszont jégben és hóban szunnyad. A vízkészlet tudományos megközelítésben egy adott zónához, például vízgyűjtó területhez köthető, időben dinamikusan változó vízgazdálkodási sajátosság, ami az adott helyen és az adott időben rendelkezésre álló vízmennyiséggel jellemezhető. A vízkészletet a felszíni és a felszín alatti vizek alkotják. Kevésbé tudományosan szólva megfogalmazhatjuk, hogy mindenkiben kialakul egy kép arról, van-e elegendő víz a környezetében. Nekünk, magyaroknak alapélményünk, hogy a Kárpát-medence szabályozott vizekben gazdag terület és a csapadék ellátottságra sem lehet panaszunk.
Igaz, a média minden évben előveszi a kiszáradó termőföldek vagy a hatalmas kiterjedésű belvizek tematikát, de a körültekintő emberek tudják, hogy ez épp úgy az időjárás normális velejárója, mint egy esernyő. Szoktuk használni a hőérzet kifejezést, de még nem bevett dolog a vízérzet, holott bizonyosan létezik, csak épp nem beszélünk róla. A magyarok vízérzete kiegyensúlyozott: mind a légköri vizeinkkel, tehát a csapadékkal vagy a levegő páratartalmával, mind a felszíni vizeinkkel, folyókkal, tavakkal, öntöző- és hajózó csatornákkal, tározókkal ki vagyunk békülve, minden településen van csapvíz, magas szintű a csatornázottság és a tájékozottabbak azt is tudják, hogy a felszín alatti vizek dolgában igen jól állunk. Hazánk jelentős földalatti vízkészlettel rendelkezik és rendkívül gazdag ásványvizekben, termálvizekben és gyógyvizekben. 1400 termálvízkút ad hőt és fürdővizet. Magyarország területének mintegy 80 százalékán lehetséges 30 ℃-ot meghaladó hőmérsékletű termálvizet kinyerni.
Azt is illik tudni, bár nem része sem a közoktatásnak, sem a közbeszédnek, hogy a hazai vízépítő szakma évszázadok óta végez hatalmas értékű munkát a biztonságunk és a jobb életminőségünk érdekében. Láthatjuk a képernyőkön, hogy Európa más országaiban hányszor sodor el településeket, hidakat és utakat az árvíz, Magyarországot viszont hosszú ideje sikeresen megvédik a szakemberek ezektől a katasztrófáktól annak ellenére, hogy hazánk jelentősebb folyóvizei a trianoni határon kívülről fakadnak, és befelé folynak, tehát nem minden esetben múlik kizárólag rajtunk a vízmennyiség levezetésének megoldása. Az ország területének egynegyede árvíznek kitett, ugyanakkor Európában egyedülálló a mintegy 4200 kilométer hosszúságú árvízi töltés.
Hazánk a kiterjedt síkvidéki területtel és a Kárpátok hegykaréjával, valamint az Alpokkal olyan, mint egy hatalmas tányér, aminek pereméről természetesen a mélyedésbe csurog a „leves”. Magyarországon az összes felszíni víz a déli középpont felé gravitál, gyakorlatilag minden folyóvíz a Dunába és onnan a Fekete-tengerbe tart. Ez az adottság amilyen szerencsés a termőföld ellátását illetően, annyira bolyolult a folyóvizekkel szembeni árvédekezés szempontjából, amit még komplikáltabbá tesz az, hogy a Duna magas vízállása visszaduzzaszthatja a Tiszát.
Ezért is kell hangsúlyozni a vizes szakma nemzetépítő munkáját. Nem volt egyszerű feladat a magyar alföldre (a Nagyalföldre és a Kisalföldre gondolunk) érkező, lelassuló és szétterülő, számos mellékágat növesztő, tavakat, mocsaras területeket létrehozó folyók megrendszabályozása. A 19. század végétől 1914-ig egységes mederbe terelték a Dunát és mindösszesen 1200 kilométer hosszúságú védgátat építettek. A kacskaringós Tiszát a rendkívül kiterjedt vízrendszerével együtt szabályozták. A szőke folyó eredetileg 1213 km-es síksági hosszát 760 km-re csökkentették, ami több cm/km esésnövekedést eredményezett, így felgyorsult a folyó. A védgátak hossza meghaladja a 2700 kilométert.
Néhány mai speciális körülmény: a Duna jobboldali (belső) mellékfolyói nem adnak jelentős víztömeget; 3500 állóvizünk van; 26 000 kilométer hosszúságú az összes belső vízi út és öntözőcsatorna; az ország területének mintegy kettő százalékát töltik ki állóvizek.
A jelentős termálvagyon miatt hazánkat gyógyító kertnek is lehet nevezni. Ezt a bőséges készletet már ismerték az időszámítás előtt itt élő kelták. Aztán a térségben letelepedő rómaiak kezdték el hasznosítani a tartományi fővárosban, Aquincumban (Óbudán) természetesen feltörő termálforrásokat. A 16. és 17. században, a hosszú ideig tartó török hódoltság idején nagyon sok fürdő létesült, egy részük még mindig fogad vendégeket.
Már a 12–13. században megjelentek a vízgazdálkodással kapcsolatos királyi törvények. Kevéssé ismert tény, hogy a jelentős ártéri föld egészen Mária Terézia koráig a jobbágytelek része volt, így a paraszti gazdaságok a gyümölcstermesztés és a pálinkakultúra révén is szimbiózisban éltek a kiterjedt vizekkel. Hosszú évszázadok során megszülettek a vízzel kapcsolatos közös célokat betartatni hivatott különféle állami intézmények és szabályok, amelyek együttese az elmúlt 200 évben integrált vízgazdálkodási rendszerré fejlődött. A két nagy folyó, a Duna és a Tisza, valamint mellékfolyóinak a szabályozása több mint 150 évvel ezelőtt kezdődött. De ha vetünk egy pillantást az 1938-as vízrajzi térképre, akkor kiderül, hogy a Tisza felső szakaszán még több évtizedre való vízépítő munka várt a szakemberekre. Gazdag tapasztalat gyűlt össze az öntözéssel, a belföldi hajózással és a vízkészletekkel kapcsolatos területeken is.
Az első vízzel foglalkozó testület, a Sárvíz-szabályozó Társulat 1810-ben állt fel, a másodikat, a Tisza völgye Víztársulatot pedig 1846-ban alapították. A Sárvíz több évtizedig tartó szabályozása rendkívül komplex fejlesztés része volt, mivel összefüggött a Balaton vízgazdálkodásával, a hajózhatósággal, a Duna-Balaton kapcsolat létrehozásával, a mocsarak lecsapolásával és új termőterületek létrehozásával, valamint a vasút kiépítésével, összességében a szállítás és a mezőgazdasági termelés feltételeinek megteremtésével is. Kevesen gondolnák, hogy a magyar tenger mai képének, medrének kialakításában milyen jelentős szerepet játszott a vasút. A Déli Vaspálya Társaság a Budapestet az Adriával összekötő sínpálya építése és megóvása miatt vett részt a Balaton vízgyűjtőjének szabályozásában.
A munkát irányító Beszédes József (a Magyar Tudományos Akadémia első mérnök tagja, akinek nevét a dunaföldvári híd őrzi) korszakos alakja volt a reformkornak. Meggyőződéssel vallotta, hogy a közös értékek megteremtésében jelentős szerepet vállaló mezőgazdaság korántsem használja ki azokat a természeti erőforrásokat, amelyeket a Kárpát-medence vízrajzi viszonyai éltetnek. Szeretett írni, összegezni. Vissza-visszatérő gondolata volt, hogy a mocsárlecsapolások, a víziutak széleskörű kiépítése és a mesterséges csatornákra telepített vízimalmok járulhatnak hozzá a gazdasági fejlődéshez.
A vízépítők minden korszakban nemzetépítők is voltak. Az MTA másik vízépítő mérnök tagja Vasvári Pál volt, aki bár filozófiai tanulmányokat is folytatott, végül a mérnöki tudományok szolgálatába állt. Nevéhez fűződik a Duna tengeri kijáratának rendezése, a Vaskapu víziút építésének megkezdése, a Fertőt lecsapoló csatorna megépítése, és így a Hanság bevonása a mezőgazdasági művelés alá. Fő műve a Tisza szabályozásának megtervezése.
Projektmenedzser: Munkácsi Imre